Január 22.

2009 február 21. | Szerző: Franilla

Reggel arra ébredtem, hogy Mari eszeveszetten kiabál. Rögtön átrohantam a szobájába, ami egy ajtóval van csak arrébb az enyémtől. Természetesen csak apró dologról volt szó: egy picike pók mászott a falon. Leütni félt, én viszont nem leszek rosszul az ijen kis bogárkáktól. Egy rovar van, amitől undorodom: a csótány! Leszedtem Mari narancssárga faláról a zöld apróságot és kiutaztattam a télikertig. Ott nyugodtan éldegélhet. Mari hálálkodva nézett felém és felajánlotta, hogy odaadja nekem azt a farmert, amit nemrég vett próba nélkül, és neki túl szűk. A nadrág tényleg klassz és van is hozzá egy fölsőm. Elfogadtam. Mire visszamentem a szobámba, a telefonom üzenetet jelzett. Ritkán kapok sms-t, de akkor viszont mindig valami számomra nagyon kedves embertől. Egy ismeretlen szám írta. Jaj, ez Juli! Új telefonja van? Ezt az üzenetet írta:

Szia! Nincs kedved eljönni ma a Pepitába? Anyuék új sütit sütöttek és mi lennénk az első kóstolók! Mit szólsz?

Hogyne volna kedvem! Hisz Julcsi mamája isteni cukrász! Rögtön meg is írtam neki. Ezután sebesen készülődni kezdtem a suliba. Összeszedtem a papírokat, amikre az interjút írtam. Szerintem jól sikerült, de majd eldönti Marika néni. Felkaptam a tesicuccom és a hátitáskám és már indultam is. Szerencsére az iskola nincs messze, ezért könnyen bejárok csellóórára. A kapuban “Pacsuli” Kitti beszélgetett egy helyes fiúval az osztályomból. Hé, ha azt mondom helyes, az még nem jelenti azt, hogy tetszik is! Egyébként a fiú a külsőben tiszta idióta, hiú és öntelt. Pont olyan, mint Kitti. Még el is tudnám képzelni őket együtt… Valaki a hátammögött befogta a szemem és hozzámsimult. Kicsi kezek… Ha jól gondolom Hanna az! Levettem a kezeit és hátrafordultam. Persze, hogy nem tévedtem az apró kislány anya egyik barátnőjének kislánya. Sokat járnak hozzánk, és jóban vagyunk. Viszont a szülinapi bulimra sajnos nem tudtak eljönni. – Boldog szülinapot!- köszöntött, majd megölelt és egy csomagot nyújtott át. Megköszöntem és elindultunk az iskola kapuja felé. Majd megölt a kíváncsiság, mi van benne, de tudtam, hogy a meglepetés úgy a legjobb, ha csak otthon bontom fel. A nálam négy évvel fiatalabb kislány az iskola legalsó szintjén tanul, ezért az emeletre társ nélkül blattyogtan fel. Az elsőn találkoztam Marika nénivel és átadtam neki a legépelt oldalakat. Gyorsan átfutotta, majd szigorúan hozzátette: – Szép munka!- ezután gyorsan távoztam, mielőtt hibát lel benne. A második emeleten az osztályajtó előtt állt szinte minden osztálytársam. Jaj ne!!! Ugye nem az, amire gondolok! Már megint eltűnhetett a kulcs!!! Tibi bácsi irtó dühös lesz! Csak emlegetni kellett, a matektanár, szinte azonnal megjelent. – Ki vesztette el a kulcsot már megint?- kérdezte nyugodt, feszültségteli hanggal. Lili jelentkezett, hogy szólni kíván: – Tibi bácsi, a Rebeka volt és ő most beteg…- mondta, majd a többiekre nézett. Az osztályfőnök dühösen forgatta a szemeit, majd ismét megszólalt: – Már a pótkulcsot is elvesztettétek! Ki kell cserélni az egész zárat, ami legalább egy nap! Ma egész nap nem lesz számotokra tanítás emiatt! Rebeka számyíthat a kiadós büntetésre! Na eredjetek! De holnap aztán gyertek!- mondta és elviharzott. Az osztály csendes éjjenben tört ki, majd lassan mindenki elszállingózott a folyosóról. Rettenetesen örültem a hirtelen szünetnek. És, hogy mit fogok csinálni délelőtt? Illusztrációkat rajzolok, írom a regényem folytatását, beszélek a kiadóval és esetleg elmegyek a könyvtárba is. Ahogy kiértem az iskola kapuján, megláttam anyut, hogy értem jött. A Fordja mellől integetett. Nem kellett volna értem jönnie, de, amikor felhívtam, azt mondta, hogy még otthon van, ezért gyorsan el tud értem jönni. Utána megy tárgyalásra, vagy az irodába. Gyrosan beszálltam a kocsiba, anya pedig villámgyorsan elhajtott. Mondhatni, jobban vezetett, mint apa! Két perc múlva már a kapuból integettem neki. Elővettem a kulcsom és már fordult is a zár. Miri, a kutyánk szaladt elém. Fekete cocker spániel. Megsimogattam, majd kinyitottam a ház ajtaját is. Gyorsan kibújtam a virágmintás kabátomból és a csizmámból. A szobámba siettem és elővettem az iskolatáskámból Hannáék ajándékát. Óvatosan letéptem a csomagolópapírt és kivettem belőle egy dobozt. Kinyitottam: egy óra! De szép! Vörös lakkszíjon négyzet alakú óráról mosolyog vissza az arcom. Hát igen, óra nélkül elég rossz élni. Most lapokat vettem elő a fiókosszekrényemből. Úgy döntöttem grafikarajzokat készítek az “Ókori kalandok”-hoz. Az elején bemutatok minden szereplőt, képpel együtt. Esetleg, ha a kiadó beleegyezik, ezeket a képeket raknánk bele a regénybe is… Na jó, hiába halasztgatom a telefont, fel kell hívnom ezt a Martoniczky Lászlót. A levél alján megadott egy vezetékes telefonszámot, ezt fogom felhívni. Betárcsáztam a számokat és izgulva vártam a vonal túlsó végén megszólaló hangot. Meglepetésemre egy nő vette fel a telefont. Molnár Lillaként mutatkozott be. Azt mondta, mindjárt kapcsolja a főnökét.

– Haló!- szólt bele a telefonba egy mély férfihang.

– Jó napot! Kökény Liza vagyok, az “Ókori kalandok” írónője. Tegnap megkaptam a csomagját.

– Igen, köszönöm, hogy felkeresett. Mikor tudnánk Önnel találkozni?

– Igazság szerint hétvégén, vagy ma, mert egyébként iskolába járok.

– Hát persze! Nekünk ma is megoldható lenne. Esetleg megmondaná, milyen rajzokat szeretne bele, mert akkor olyan illusztrátort viszek magammal.

– Őszintén szólva… Én magam szeretném illusztrálni a könyvet. De, ha nem lehet, akkor természetesen Önök dönthetnek a megfelelő rajzolóról.

– Szombaton jólenne Magának? Olyan három óra körül érnénk oda Pestről. Megfelel ez Önnek?

– Természetesen igen.

– Akkor találkozzunk háromkor a Margaréta Kávézóban.

– Rendben. Viszonthallásra!

Nem tudom, mit fog szólni Julcsi. Mi legyen a folytatás témája? Meg van! Találnak még egy kaput, ahol az ókori keletre juthatnak. Ott talán találkoznak majd egy-két helyes fiúval… Te jó ég! Már ennyi az idő? Be is szeretném göndöríteni a hajam a sütővassal és kipróbálok néhány enyhe sminket a csomagból. Szerencsére ma nem lesz csellóm, mert nem tudnék elmenni a cukrászdába. Dél múlt öt perccel! Megmelegítem az ételt, amit anyu főzött. Ha jól tudom, lencseleves, sültkrumpli és marhavagdalt-húspogácsa. Kettőre megyek a Pepitába. Már nagyon izgulok, milyen újabb finomságot “talált fel” Iza néni. Talán elviszem Juliéknak a rajzokat is. És mit ognak szólni, hogy kistesóm lesz? Biztosan örülnek majd neki. És mit vegyek fel? Szerintem átöltözök valami szoknyába… Ekkor meghallottam, hogy valaki csöngetett. Gyorsan kifutottam, de már senki sem volt ott, csak egy csokrot találtam ott. Nahát!

 

Január 21.

2009 január 21. | Szerző: Franilla

Ma (sajnos) suliba kellett menni. Kérdezhetnéd, mért raktam zárójelbe a sajnost. Válasz: ki szeret igazán iskolába járni?, amúgy meg találkoztam Kristóffal, mert ugye ő is Kecskeméten lakik, csak másik suliba jár, ez kicsit kiengesztelt. Azt mondta, ő is szokott bulit szervezni, csak eddig Julin kívül nem-nagyon ismert rendes lányt, akit meghívhatott volna. De itt jön egy váratlan fordulat: elhívott és kért, hogy segítsek a szervezésben. Hogyne segítenék neki, hát persze, hogy rábólintottam. Amint hazaértem és belenéztem a postaládába, egy értesítőt találtam. Ma estig kellett bemenni a csomagért, ami NEKEM jött. Még soha nem kaptam csomagot. Anyuék még nem jönnek haza egy ideig. Gyorsan ettem egy keveset, aztán már indultam is az átvevőbe. Nagyon izgatott, hogy mi jöhetett. Az úton sietve bementem még a könyvtárba, mert kaptam egy értesítőt, hogy megjött a könyv, amit kértem. Nagyon kedves könyvtáros nénik vannak ám itt. Mindig segítenek, ha valami leckével kapcsolatos kérdésem van, akkor is. Ezután utam egyenesen a postára vezetett, ahol váratlan meglepetés ért: a csomagot Pestről küldte az egyik kiadó. Ez valami tévedés, igaz, hogy van egy pár regényem… Egy pillanat! Na mindegy, ez csak egy álom! Hazafelé meg kellett állnom az újságárusnál. Riportot kellett vele készítenem a suliújságba. Ja igen, ennek én vagyok a főszerkesztője. Meg kellett kérdeznem tőle, mi után érdeklődnek a mai gyerekek. Ezt magamtól is tudtam természetesen, de a rámenős magyar tanárom nem hitt nekem. Meglepődve hallgattam a hírlapárust arról, hogy a mai fiatalok közül sokan már felnőtt magazinokat olvasnak. A néni nagyon örült a reklámnak, ezért választhattam egy újságot. Mivel én nem szeretem a mai tini magazinokat, ezért inkább egy Nők Lapját választottam, amit úgy tudok anya és Mari is olvas. Szerintem frappáns kis újság, minden benne van, ami után érdeklődöm. Otthon aztán gyorsan kibontottam a küldeményt. Egy könyv volt benne. Ezt nem hiszem el! Az én könyvem. Ki adta ki? Tiniklub nevű kiadó, nem ismerem, de nézzük csak, van ebben egy levél is!Várj, beragasztom!

Kedves Kökény Liza! Olvastuk levelét és nagyon igazat adunk neked! Mért ne lehetne gyerek-írónő? Nekünk is jó lenne, ha kiadhatnánk a regényed, legalább kicsit népszerűbbek lennénk… Az írásod nagyon izgalmas és nagyon stílusos. Igazán meglepődtünk, hogy egy 12 éves tinilány mekkora szókinccsel rendelkezik. Szóval, a lényegre térve, szeretnénk megkérdezni, hogy beleegyezel-e a könyv kiadásába és terjesztésébe. Több részt is írhatnál, mostanság ez is nagyon kapós… A sikered garantált! Üdvözlettel: Martoniczky László, Tiniklub Könyvkiadó

Na, erre mit mondjak? Életem egyik álma teljesülne! De várjunk csak! Ki adta oda nekik az írásomat? Csak nem anya, Mari, vagy talán apu? Szerintem egyikük sem! De rajtuk kívül senki sem tud róla. Egy pillanat, talán mégis… Bori, a pesti barátnőm, az egész regényt elküldtem neki e-mailben. Azonnal felhívtam… Beszámolt róla, hogy nagybátyja mesélt neki a Tiniklub Könyvkiadóról, hogy egyik barátja ott dolgozik. Neki pedig rögtön eszébe jutottam. De még nem is tudod, miről szól a könyv. Röviden elmesélem: Szofi ellátogat egy nap Akalmára. Ez egy kis falu, ami nagyjából három utcából áll. Kiderül, hogy él itt egy rokonuk, egy idős néni. A néni meglátogatásával megváltozik az egész élete, ugyanis Kiderül, hogy az apukájának az üküküküknagyanyjának volt még egy gyereke, akiről nem tudott senki. És annak az ősnek nyoma veszett. De nemrég meglátogatta a nénit ennek az üküküknek a leszármazottja és a kislánya. Itt kezdődnek a szálak összefonódni. Szofi rokona! És méghozzá hogy hasonlítanak! Felfedeznek egy kaput a néni házában, amin keresztül egy ókori világba csöppennek. Egyiptom! Na, igen, még tervezem a könyv folytatását… A családom szerint nagyon jó, de a kiadó ajánlata mégjobban megörvendeztetett! Megjött anyu, kérdezi, kipróbáltam-e már a hajsütővasat. Persze, hogy igen, és végre ez meg is fogja a hajam! Szerintem jól állnak ezek a loknik, nem azért, hogy dicsekedjek. Most elújságolom a hírt anyunak. Mikor megtudta, a nyakamba ugrott. Most ő mondott egy hírt: kistesóm lesz! Dejó, dejó, dejó és dejó! Tudom, hogy külön kellett volna írni, de a felhőtlen örömnek köszönhetően gyorsan le akartam írni neked, kedves Napló. Most sajnos mennem kell anyunak segíteni a terítésben, de holnap megint írok.

Január 20

2009 január 18. | Szerző: Franilla

 Ma egy különleges nap van, ugyanis ma lettem 12 éves! Születésnapom alkalmából kaptam ezt a naplót, amit ezentúl szigorúan vezetni fogok. Na jó, eddig is voltak naplócskáim, amiket felénél abbahagytam, de ez a bársonykötéses mindegyiknél megbecsültebb lesz! Na, de ezek csak lényegtelen előzmények! Hiába mondja nekem mindig anyu, hogy sokszor az előzményekből alakulnak ki a legfontosabb dolgok, engem ez nem izgat. Egyelőre.

Reggeli után elmentem a moziba a barátnőimmel, míg a nagynéném és anyu feldíszítették a lakást. Megnéztünk egy Indiana Jonast. Hogy ismeritek? Az egyszer biztos. Ezek után még elnézelődtünk egy kicsit a kirakatokban, de titkon tudtuk, hogy nekünk sosem fognak kifutni a zsebpénzünkből ezek a méregdrága parfümök, rúzsok, tunikák, harisnyák, fehérneműk és a legcsinosabb ruhák. Nem úgy, mint “Pacsuli” Kittiéknek. Nekik aztán van pénzük, annyi, mint a pelyva. Minden nap más ruhában jár iskolába, a tanárok nem tudom, hogy engedik meg ezt!  Na, de nem ez a lényeg! Nem is idegesítem magam vele! Megláttam az egyik boltban egy irtó helyes fiút! Szerintem ő is észrevett. És mit tehet ilyenkor egy tinilány? Hát rögtön belepirul. Emiatt a “kis” pirulás miatt majdnem felbuktam az osztályfőnökünkben! Te jó ég! Erre ő, mármint a tanárom, arról kezdett beszélni, hogy milyen fantasztikus, hogy 12 lettem. És, hogy látta a naplóban, hogy ma van a születésnapom. Két nyálas puszi, és egy jókívánság. Ennyivel is több lettem abban a percben. Apa mondta, hogy mindig legyek kedves Kata nénivel, mert a férje az egyetemen tanít, ahova járni fogok. Mármint remélem! Ezután hazaindultam. Egyedül. Mert a barátnőim hazamentek átöltözni. Ugyanis ez egy jelmezes buli. Mindenkinek egy sztárnak kell beöltözni. Tudom, hogy elég bugyuta ötlet, de a nővérem találta ki! Ja, igen róla még nem számoltam be! Marinak hívják és nagyon csinos! Ő már 16 éves és barátja is van. Szénfekete, hosszú haja a háta közepéig ér. Kék szeme festetlen szépségében meghagyva. Szóval, visszatérve a jelmezbálra: én Dr. Szöszi leszek. Még egy titkárnő-szemüveget is sikerült szereznünk. Nagyjából semmit sem kell változtatni az arcomon, szőke középrövid hajam van és barna szemem. Most tartok a Kis ABC-nél. Jut eszembe, anyu mondta, hogy hozzak még kenyeret is. Az eladónő kedvesen köszönt, és megkérdezi, mit adhat. Odaadja a kenyeret, én megköszönöm. Erre a kezembe nyom egy nyalókát és boldog szülinapot kíván. Igen, nálunk nem ritkaság ez a kedves odafigyelés a másikra. A közelünkben mindenki köszön mindenkinek és egymásnak segítenek is az emberek. A központban már nem ugyanez a helyzet: a porban, koszban nincs ideje az embereknek megfigyelni a másik jellemét.

Anyu már a kapuban várt. Az osztálytársaim anyukájához képest fiatal: 35 éves. Mari (a nővérem) is tőle örökölhette a szépségét. Apu is szép. A családból mindenki szép. De anyu nekem mindig azt mondogatja: Te vagy a legszebb, és amúgy is, egy ügyvédnőnek nem kell szépnek lennie ahhoz, hogy ügyesen bánjon az ügyekkel. Ő is, apa is ügyvéd, én is az szeretnék lenni. Most éppen kiengedve hordja a haját. A szél időnként fel-fel kapdossa a szőke tincseket, amiket gondosan begöndörítgetett. A családban mindenkinek szögegyenes haja van, de én ezt utálom! Mért nem lehet göndör hajam? Ha becsavarjuk, ha besütjük, egy fél órán belül kiugranak a loknik. A sötétzöld kapunkon belépve meglepetés fogad: itt áll minden barátnőm, anyukájuk, ismerőseink. Ki-ki a maga jelmezében ugrik a nyakamba és adja át az ajándékát. Apa tapsol, anya könnyezik. Lemossa a könny a szemfestékét! Nicsak, Mari meg éppen csókolózik! Ás ki az a fiú ott a sarokban? Ő az, a plázából! Bambán néz maga elé… Ekkor megbökdösött Juli, az egyik legjobb barátnőm és a fülembe susogja: – Ő az unokatesóm! Nem akart otthon ülni, ezért eljött. Nem baj?- kérdezi. Dehogy baj! E szavakra felragyogott az arcom! Ő az egyetlenegy fiú a bulimban! Na jó, nem egészen buli, inkább ünnepség. Ahogy beléptem az átalakult családi fészkünkbe, azt hittem ez nem az én otthonom! Szerpentinek, lampionok mindenhol, teljesen átalakították! Ekkor egy fiú (a fiú, ugyanis csak Juli uncsitesója volt egyetlen hímnemű vendégem) hangja hallatszott a hátam mögül. – Heló! Én Kristóf vagyok, Jula unokatesója. Ezt neked hoztam. Tudom, hogy nem nagy dolog, de mégiscsak illett hoznom valamit!- mondta. -Jula? Ja, Juli! Hát persze! Szólt, hogy jössz…-erre lángba borultam. Mi lehet a selyemzacskóban? Kioldottam a szalagot és előhúztam ezt a kis könyvecskét. Milyen bájos! – Jula mondta, hogy szeretsz írogatni…- mondta szabadkozva és a barátnőmre mutatott. – Nagyon kedves tőled! Amúgy én Liza vagyok.- válaszoltam és egy esetlen puszit nyomtam a lángvörös hímneműre. Eztán gyorsan elsiettem, nehogy meglássa az én arcomat! Ekkor Mari lépett odahozzám. Boldog szülinapot kívánt, aztán átadta az ajándékát. Az elegáns papírzacskóban egy táska volt! Az a táska, amire már fél éve vágytam. Gyorsan megköszöntem, majd a mini porondra álltam. – Kis figyelmet!- kiabáltam. Erre mindenki elhallgatott. – Látom, mindenki beöltözött! Senkiből sincs kettő! Ez nagyszerű. Mindenki kap egy sorszámot és egy darab celluxot. Magatokra kell rögzítenetek a cédulákat, azután az az ember kijön ide mellém, aki meghallja a számát. A zsűri tagjai: Kristóf…- erre mindenki tapsolni és huhogni kezdett. A fiú mellém lépett.-… Anyu, Mari és én. Minden jelmezt szubjektívan zsűrizünk. Kérlek, most gyertek át a “zsűriasztalhoz”. – erre mindenki átsétált egy másik szobába. A fiú most hozzám fordult: – Mért engem választottál zsűrinek?- Dehiszen ez egyszerű kérdés! – Mert te vagy az egyetlen fiú! Hahaha- kacagtam fel.- Meg mert nem öltöztél be. De most gyere!- válaszoltam és az asztal felé mutattam.- Helyet kérek!- kiáltottam és elkezdtem osztogatni a papírcetliket. Hamar elfogyott és a versenyzők lázas készülődésbe fogtak: volt, aki a hajpántját igazgatta, volt, aki fésülködött, volt, aki csak nézte a másikat. Pár perc múlva a kezembe vettem egy tölcsér formájú papírt. – Egyes, kettes, hármas jöjjön a színpadra…-felvonultak.- …négyes, ötös, hatos…- ez így ment egészen 16-ig. – Kérem a versenyzőket, hogy most fáradjanak át az étkezőbe és falatozzanak, míg megszületik a győztes neve!-szóltam újból a tölcséren keresztül. Mindenki átblattyogott és séta közben megbeszélték egymás között a legjobbakat, legrosszabbakat. Nos, nekem meg volt a véleményem. Nagyon is tudtam, hogy kire szavazok. A társaim is rá gondoltak. Iza lenne a győztes? Igen: Charlie Chaplinnek öltözött. A második Marilyn Monroe, vagyis Lilla, a szomszédom. A harmadik díjnál nem tudtunk dönteni Betta és Móni között, így mindketten bronz díjasok lettek. Mindenki nagyon örült a helyezésének, na és persze a kulcstartóknak, amit kaptak. Az első kapott még ehhez egy csokit is, de ahogy mondani szokás: a dicsőség a legfontosabb! Nyolc óra után ment el az utolsó vendég. Addig gondolni sem mertem ajándék-bontogatásra, míg ott volt egy meghívott is. Talán illetlennek néznének. Most viszont előkaptam ezt a könyvecskét és mindent leírtam belé, ami eddig történt. Valakitől egy plüssmajmot kaptam. Biztos jól ismer, mert onnan tudhatja csak, hogy nagyon szeretem a csimpánzokat. Julitól egy körömlakk-készletet kaptam. Mara egy sminkkészlettel ajándékozott meg. Erre is nagyon vágytam már! A többi ajándékot inkább nem írnám le. Elérkezett anyáék ajándékának pillanata. A szüleim  most itt állnak az ajtómban és keresik a szavakat. De én megelőzöm őket: köszönöm, majd átölelem mindkettőt. Apu megveregeti a vállam és így szól: de most már 12 éveshez méltóan kell viselkedned, mert beléptél a tinik világába. Erre inkább nem teszek ígéretet, de annyit megfogadok, hogy mindenről értesülni fogsz te, Naplóm!