Január 22.

2009 február 21. | Szerző: Franilla |

Reggel arra ébredtem, hogy Mari eszeveszetten kiabál. Rögtön átrohantam a szobájába, ami egy ajtóval van csak arrébb az enyémtől. Természetesen csak apró dologról volt szó: egy picike pók mászott a falon. Leütni félt, én viszont nem leszek rosszul az ijen kis bogárkáktól. Egy rovar van, amitől undorodom: a csótány! Leszedtem Mari narancssárga faláról a zöld apróságot és kiutaztattam a télikertig. Ott nyugodtan éldegélhet. Mari hálálkodva nézett felém és felajánlotta, hogy odaadja nekem azt a farmert, amit nemrég vett próba nélkül, és neki túl szűk. A nadrág tényleg klassz és van is hozzá egy fölsőm. Elfogadtam. Mire visszamentem a szobámba, a telefonom üzenetet jelzett. Ritkán kapok sms-t, de akkor viszont mindig valami számomra nagyon kedves embertől. Egy ismeretlen szám írta. Jaj, ez Juli! Új telefonja van? Ezt az üzenetet írta:

Szia! Nincs kedved eljönni ma a Pepitába? Anyuék új sütit sütöttek és mi lennénk az első kóstolók! Mit szólsz?

Hogyne volna kedvem! Hisz Julcsi mamája isteni cukrász! Rögtön meg is írtam neki. Ezután sebesen készülődni kezdtem a suliba. Összeszedtem a papírokat, amikre az interjút írtam. Szerintem jól sikerült, de majd eldönti Marika néni. Felkaptam a tesicuccom és a hátitáskám és már indultam is. Szerencsére az iskola nincs messze, ezért könnyen bejárok csellóórára. A kapuban “Pacsuli” Kitti beszélgetett egy helyes fiúval az osztályomból. Hé, ha azt mondom helyes, az még nem jelenti azt, hogy tetszik is! Egyébként a fiú a külsőben tiszta idióta, hiú és öntelt. Pont olyan, mint Kitti. Még el is tudnám képzelni őket együtt… Valaki a hátammögött befogta a szemem és hozzámsimult. Kicsi kezek… Ha jól gondolom Hanna az! Levettem a kezeit és hátrafordultam. Persze, hogy nem tévedtem az apró kislány anya egyik barátnőjének kislánya. Sokat járnak hozzánk, és jóban vagyunk. Viszont a szülinapi bulimra sajnos nem tudtak eljönni. – Boldog szülinapot!- köszöntött, majd megölelt és egy csomagot nyújtott át. Megköszöntem és elindultunk az iskola kapuja felé. Majd megölt a kíváncsiság, mi van benne, de tudtam, hogy a meglepetés úgy a legjobb, ha csak otthon bontom fel. A nálam négy évvel fiatalabb kislány az iskola legalsó szintjén tanul, ezért az emeletre társ nélkül blattyogtan fel. Az elsőn találkoztam Marika nénivel és átadtam neki a legépelt oldalakat. Gyorsan átfutotta, majd szigorúan hozzátette: – Szép munka!- ezután gyorsan távoztam, mielőtt hibát lel benne. A második emeleten az osztályajtó előtt állt szinte minden osztálytársam. Jaj ne!!! Ugye nem az, amire gondolok! Már megint eltűnhetett a kulcs!!! Tibi bácsi irtó dühös lesz! Csak emlegetni kellett, a matektanár, szinte azonnal megjelent. – Ki vesztette el a kulcsot már megint?- kérdezte nyugodt, feszültségteli hanggal. Lili jelentkezett, hogy szólni kíván: – Tibi bácsi, a Rebeka volt és ő most beteg…- mondta, majd a többiekre nézett. Az osztályfőnök dühösen forgatta a szemeit, majd ismét megszólalt: – Már a pótkulcsot is elvesztettétek! Ki kell cserélni az egész zárat, ami legalább egy nap! Ma egész nap nem lesz számotokra tanítás emiatt! Rebeka számyíthat a kiadós büntetésre! Na eredjetek! De holnap aztán gyertek!- mondta és elviharzott. Az osztály csendes éjjenben tört ki, majd lassan mindenki elszállingózott a folyosóról. Rettenetesen örültem a hirtelen szünetnek. És, hogy mit fogok csinálni délelőtt? Illusztrációkat rajzolok, írom a regényem folytatását, beszélek a kiadóval és esetleg elmegyek a könyvtárba is. Ahogy kiértem az iskola kapuján, megláttam anyut, hogy értem jött. A Fordja mellől integetett. Nem kellett volna értem jönnie, de, amikor felhívtam, azt mondta, hogy még otthon van, ezért gyorsan el tud értem jönni. Utána megy tárgyalásra, vagy az irodába. Gyrosan beszálltam a kocsiba, anya pedig villámgyorsan elhajtott. Mondhatni, jobban vezetett, mint apa! Két perc múlva már a kapuból integettem neki. Elővettem a kulcsom és már fordult is a zár. Miri, a kutyánk szaladt elém. Fekete cocker spániel. Megsimogattam, majd kinyitottam a ház ajtaját is. Gyorsan kibújtam a virágmintás kabátomból és a csizmámból. A szobámba siettem és elővettem az iskolatáskámból Hannáék ajándékát. Óvatosan letéptem a csomagolópapírt és kivettem belőle egy dobozt. Kinyitottam: egy óra! De szép! Vörös lakkszíjon négyzet alakú óráról mosolyog vissza az arcom. Hát igen, óra nélkül elég rossz élni. Most lapokat vettem elő a fiókosszekrényemből. Úgy döntöttem grafikarajzokat készítek az “Ókori kalandok”-hoz. Az elején bemutatok minden szereplőt, képpel együtt. Esetleg, ha a kiadó beleegyezik, ezeket a képeket raknánk bele a regénybe is… Na jó, hiába halasztgatom a telefont, fel kell hívnom ezt a Martoniczky Lászlót. A levél alján megadott egy vezetékes telefonszámot, ezt fogom felhívni. Betárcsáztam a számokat és izgulva vártam a vonal túlsó végén megszólaló hangot. Meglepetésemre egy nő vette fel a telefont. Molnár Lillaként mutatkozott be. Azt mondta, mindjárt kapcsolja a főnökét.

– Haló!- szólt bele a telefonba egy mély férfihang.

– Jó napot! Kökény Liza vagyok, az “Ókori kalandok” írónője. Tegnap megkaptam a csomagját.

– Igen, köszönöm, hogy felkeresett. Mikor tudnánk Önnel találkozni?

– Igazság szerint hétvégén, vagy ma, mert egyébként iskolába járok.

– Hát persze! Nekünk ma is megoldható lenne. Esetleg megmondaná, milyen rajzokat szeretne bele, mert akkor olyan illusztrátort viszek magammal.

– Őszintén szólva… Én magam szeretném illusztrálni a könyvet. De, ha nem lehet, akkor természetesen Önök dönthetnek a megfelelő rajzolóról.

– Szombaton jólenne Magának? Olyan három óra körül érnénk oda Pestről. Megfelel ez Önnek?

– Természetesen igen.

– Akkor találkozzunk háromkor a Margaréta Kávézóban.

– Rendben. Viszonthallásra!

Nem tudom, mit fog szólni Julcsi. Mi legyen a folytatás témája? Meg van! Találnak még egy kaput, ahol az ókori keletre juthatnak. Ott talán találkoznak majd egy-két helyes fiúval… Te jó ég! Már ennyi az idő? Be is szeretném göndöríteni a hajam a sütővassal és kipróbálok néhány enyhe sminket a csomagból. Szerencsére ma nem lesz csellóm, mert nem tudnék elmenni a cukrászdába. Dél múlt öt perccel! Megmelegítem az ételt, amit anyu főzött. Ha jól tudom, lencseleves, sültkrumpli és marhavagdalt-húspogácsa. Kettőre megyek a Pepitába. Már nagyon izgulok, milyen újabb finomságot “talált fel” Iza néni. Talán elviszem Juliéknak a rajzokat is. És mit ognak szólni, hogy kistesóm lesz? Biztosan örülnek majd neki. És mit vegyek fel? Szerintem átöltözök valami szoknyába… Ekkor meghallottam, hogy valaki csöngetett. Gyorsan kifutottam, de már senki sem volt ott, csak egy csokrot találtam ott. Nahát!