Január 20

2009 január 18. | Szerző: Franilla |

 Ma egy különleges nap van, ugyanis ma lettem 12 éves! Születésnapom alkalmából kaptam ezt a naplót, amit ezentúl szigorúan vezetni fogok. Na jó, eddig is voltak naplócskáim, amiket felénél abbahagytam, de ez a bársonykötéses mindegyiknél megbecsültebb lesz! Na, de ezek csak lényegtelen előzmények! Hiába mondja nekem mindig anyu, hogy sokszor az előzményekből alakulnak ki a legfontosabb dolgok, engem ez nem izgat. Egyelőre.

Reggeli után elmentem a moziba a barátnőimmel, míg a nagynéném és anyu feldíszítették a lakást. Megnéztünk egy Indiana Jonast. Hogy ismeritek? Az egyszer biztos. Ezek után még elnézelődtünk egy kicsit a kirakatokban, de titkon tudtuk, hogy nekünk sosem fognak kifutni a zsebpénzünkből ezek a méregdrága parfümök, rúzsok, tunikák, harisnyák, fehérneműk és a legcsinosabb ruhák. Nem úgy, mint “Pacsuli” Kittiéknek. Nekik aztán van pénzük, annyi, mint a pelyva. Minden nap más ruhában jár iskolába, a tanárok nem tudom, hogy engedik meg ezt!  Na, de nem ez a lényeg! Nem is idegesítem magam vele! Megláttam az egyik boltban egy irtó helyes fiút! Szerintem ő is észrevett. És mit tehet ilyenkor egy tinilány? Hát rögtön belepirul. Emiatt a “kis” pirulás miatt majdnem felbuktam az osztályfőnökünkben! Te jó ég! Erre ő, mármint a tanárom, arról kezdett beszélni, hogy milyen fantasztikus, hogy 12 lettem. És, hogy látta a naplóban, hogy ma van a születésnapom. Két nyálas puszi, és egy jókívánság. Ennyivel is több lettem abban a percben. Apa mondta, hogy mindig legyek kedves Kata nénivel, mert a férje az egyetemen tanít, ahova járni fogok. Mármint remélem! Ezután hazaindultam. Egyedül. Mert a barátnőim hazamentek átöltözni. Ugyanis ez egy jelmezes buli. Mindenkinek egy sztárnak kell beöltözni. Tudom, hogy elég bugyuta ötlet, de a nővérem találta ki! Ja, igen róla még nem számoltam be! Marinak hívják és nagyon csinos! Ő már 16 éves és barátja is van. Szénfekete, hosszú haja a háta közepéig ér. Kék szeme festetlen szépségében meghagyva. Szóval, visszatérve a jelmezbálra: én Dr. Szöszi leszek. Még egy titkárnő-szemüveget is sikerült szereznünk. Nagyjából semmit sem kell változtatni az arcomon, szőke középrövid hajam van és barna szemem. Most tartok a Kis ABC-nél. Jut eszembe, anyu mondta, hogy hozzak még kenyeret is. Az eladónő kedvesen köszönt, és megkérdezi, mit adhat. Odaadja a kenyeret, én megköszönöm. Erre a kezembe nyom egy nyalókát és boldog szülinapot kíván. Igen, nálunk nem ritkaság ez a kedves odafigyelés a másikra. A közelünkben mindenki köszön mindenkinek és egymásnak segítenek is az emberek. A központban már nem ugyanez a helyzet: a porban, koszban nincs ideje az embereknek megfigyelni a másik jellemét.

Anyu már a kapuban várt. Az osztálytársaim anyukájához képest fiatal: 35 éves. Mari (a nővérem) is tőle örökölhette a szépségét. Apu is szép. A családból mindenki szép. De anyu nekem mindig azt mondogatja: Te vagy a legszebb, és amúgy is, egy ügyvédnőnek nem kell szépnek lennie ahhoz, hogy ügyesen bánjon az ügyekkel. Ő is, apa is ügyvéd, én is az szeretnék lenni. Most éppen kiengedve hordja a haját. A szél időnként fel-fel kapdossa a szőke tincseket, amiket gondosan begöndörítgetett. A családban mindenkinek szögegyenes haja van, de én ezt utálom! Mért nem lehet göndör hajam? Ha becsavarjuk, ha besütjük, egy fél órán belül kiugranak a loknik. A sötétzöld kapunkon belépve meglepetés fogad: itt áll minden barátnőm, anyukájuk, ismerőseink. Ki-ki a maga jelmezében ugrik a nyakamba és adja át az ajándékát. Apa tapsol, anya könnyezik. Lemossa a könny a szemfestékét! Nicsak, Mari meg éppen csókolózik! Ás ki az a fiú ott a sarokban? Ő az, a plázából! Bambán néz maga elé… Ekkor megbökdösött Juli, az egyik legjobb barátnőm és a fülembe susogja: – Ő az unokatesóm! Nem akart otthon ülni, ezért eljött. Nem baj?- kérdezi. Dehogy baj! E szavakra felragyogott az arcom! Ő az egyetlenegy fiú a bulimban! Na jó, nem egészen buli, inkább ünnepség. Ahogy beléptem az átalakult családi fészkünkbe, azt hittem ez nem az én otthonom! Szerpentinek, lampionok mindenhol, teljesen átalakították! Ekkor egy fiú (a fiú, ugyanis csak Juli uncsitesója volt egyetlen hímnemű vendégem) hangja hallatszott a hátam mögül. – Heló! Én Kristóf vagyok, Jula unokatesója. Ezt neked hoztam. Tudom, hogy nem nagy dolog, de mégiscsak illett hoznom valamit!- mondta. -Jula? Ja, Juli! Hát persze! Szólt, hogy jössz…-erre lángba borultam. Mi lehet a selyemzacskóban? Kioldottam a szalagot és előhúztam ezt a kis könyvecskét. Milyen bájos! – Jula mondta, hogy szeretsz írogatni…- mondta szabadkozva és a barátnőmre mutatott. – Nagyon kedves tőled! Amúgy én Liza vagyok.- válaszoltam és egy esetlen puszit nyomtam a lángvörös hímneműre. Eztán gyorsan elsiettem, nehogy meglássa az én arcomat! Ekkor Mari lépett odahozzám. Boldog szülinapot kívánt, aztán átadta az ajándékát. Az elegáns papírzacskóban egy táska volt! Az a táska, amire már fél éve vágytam. Gyorsan megköszöntem, majd a mini porondra álltam. – Kis figyelmet!- kiabáltam. Erre mindenki elhallgatott. – Látom, mindenki beöltözött! Senkiből sincs kettő! Ez nagyszerű. Mindenki kap egy sorszámot és egy darab celluxot. Magatokra kell rögzítenetek a cédulákat, azután az az ember kijön ide mellém, aki meghallja a számát. A zsűri tagjai: Kristóf…- erre mindenki tapsolni és huhogni kezdett. A fiú mellém lépett.-… Anyu, Mari és én. Minden jelmezt szubjektívan zsűrizünk. Kérlek, most gyertek át a “zsűriasztalhoz”. – erre mindenki átsétált egy másik szobába. A fiú most hozzám fordult: – Mért engem választottál zsűrinek?- Dehiszen ez egyszerű kérdés! – Mert te vagy az egyetlen fiú! Hahaha- kacagtam fel.- Meg mert nem öltöztél be. De most gyere!- válaszoltam és az asztal felé mutattam.- Helyet kérek!- kiáltottam és elkezdtem osztogatni a papírcetliket. Hamar elfogyott és a versenyzők lázas készülődésbe fogtak: volt, aki a hajpántját igazgatta, volt, aki fésülködött, volt, aki csak nézte a másikat. Pár perc múlva a kezembe vettem egy tölcsér formájú papírt. – Egyes, kettes, hármas jöjjön a színpadra…-felvonultak.- …négyes, ötös, hatos…- ez így ment egészen 16-ig. – Kérem a versenyzőket, hogy most fáradjanak át az étkezőbe és falatozzanak, míg megszületik a győztes neve!-szóltam újból a tölcséren keresztül. Mindenki átblattyogott és séta közben megbeszélték egymás között a legjobbakat, legrosszabbakat. Nos, nekem meg volt a véleményem. Nagyon is tudtam, hogy kire szavazok. A társaim is rá gondoltak. Iza lenne a győztes? Igen: Charlie Chaplinnek öltözött. A második Marilyn Monroe, vagyis Lilla, a szomszédom. A harmadik díjnál nem tudtunk dönteni Betta és Móni között, így mindketten bronz díjasok lettek. Mindenki nagyon örült a helyezésének, na és persze a kulcstartóknak, amit kaptak. Az első kapott még ehhez egy csokit is, de ahogy mondani szokás: a dicsőség a legfontosabb! Nyolc óra után ment el az utolsó vendég. Addig gondolni sem mertem ajándék-bontogatásra, míg ott volt egy meghívott is. Talán illetlennek néznének. Most viszont előkaptam ezt a könyvecskét és mindent leírtam belé, ami eddig történt. Valakitől egy plüssmajmot kaptam. Biztos jól ismer, mert onnan tudhatja csak, hogy nagyon szeretem a csimpánzokat. Julitól egy körömlakk-készletet kaptam. Mara egy sminkkészlettel ajándékozott meg. Erre is nagyon vágytam már! A többi ajándékot inkább nem írnám le. Elérkezett anyáék ajándékának pillanata. A szüleim  most itt állnak az ajtómban és keresik a szavakat. De én megelőzöm őket: köszönöm, majd átölelem mindkettőt. Apu megveregeti a vállam és így szól: de most már 12 éveshez méltóan kell viselkedned, mert beléptél a tinik világába. Erre inkább nem teszek ígéretet, de annyit megfogadok, hogy mindenről értesülni fogsz te, Naplóm!